TotoHU írta: ↑2022.08.21. 20:35
Értem én a háború könyörtelen logikáját, de valahogy nem veszi be a gyomrom ha fegyvertelen nőket robbantgatnak terrorista módszerekkel. Akkor is ha az volt, aki. Ez ugyan olyan aljasság mint a fegyvertelen ukrán civilek gyilkolása tüzérséggel és rakétákkal. (És azt is tudom hogy ha az én családomat bombáznák ki akkor én is akárkit képes lennék ugyan így szarrá robbantani a másik oldalon. Mocskos egy dolog a háború...)
[80%-os OFF. De remélhetőleg jó erős szöveg, és megéri elolvasni.]
Gondolj a megnyomorodott gyerekekre, a csonka családokra, a szétlőtt otthonokra, azokra a lányokra, akiknek az első szexuális élménye a rajtuk elkövetett csoportos nemi erőszak… Ha a hírek igazak, erre és még többre mondott magabiztos és hangos "Igen!"-t. Könnyed kis ízelítőt kapott abból, amihez a saját eszközeivel hozzájárult.
A nála nagypályásabb apja pedig… Nos, a skandináv mitológiában amikor az Ász istenek végül elfogták Lokit, nem véletlenül kérdezték meg tőle: "Mi a legnagyobb büntetés, ami egy apát érhet?" (Az istenek az egyik fiát farkassá változtatták, aki Loki szeme láttára széttépte a testvérét. Majd a halott fiának a beleivel kötözték egy sziklához.)
A nürnbergi perben - nagyon helyesen - nem kíméltek fegyvertelen civileket sem, annak elismeréseként, hogy aktatáskával is lehet embert ölni ("fehérgalléros gyilkosok"). Bizony, háborús uszítókat is fellógattak, lásd például Alfred Rosenberg.
A müncheni olimpia után - nagyon helyesen - az izraeli titkosszolgálat levadászta a túszdráma felelőseit.
Most esély sincs újabb "nürnbergi perre". Maradt "München".
A társadalom egyik rendező elve a közgazdaságtan: egy nem kívánatos viselkedést nem lehet lehetetlenné tenni, de meg lehet szabni az árát.
Tökéletlen világunkban a bűn piramisában felfele haladva növekszik annak az esélye, hogy valaki meglóg a cehhel. Ez nem igazán szolgálja az életminőségünk javulását finoman szólva.
Egy tökéletesebb világban tisztességes bírósági tárgyaláson megvédhette volna önmagát, és ha a vádak megállnak, akkor elítélik. (És nem engedik pár év múlva szabadon, mint némelyik nürnbergi elítéltet.)
Egy tökéletes világban pedig jó emberként élte volna le az életét.
Ha igaz, amivel vádolták: akkor megérdemelte. A "Hogyan?"-nál sokkal fontosabb, hogy nem tudott lelépni a cehhel. Minden tisztességes embernek - nemzeti, vallási, téveszmebeli, elmeállapotbeli hovatartozástól függetlenül - az az érdeke (még ha képtelen is fel- vagy elismerni), hogy a bűnözők tetteik árát megfizessék, legyen az sima zsebtolvaj, fehérgalléros sikkasztó, háborús uszító vagy államelnök.
Világunk minden hibája ellenére csodálatos, életünk pedig fantasztikusan sok örömöt és még több lehetőséget tartogat nekünk. Aki a gazemberséget választja, nem érdekelne, ha a saját egyetlen egy szem életét tékozolná el: de a máséval teszi! Ezért vagyok ilyen kérlelhetetlen.
Utóirat: nagymamám 17-18 évesen élte meg a német megszállást, a frontátvonulást és a II. világháború végét. Öccsét, Endre bácsit - aki a legjobb "interjúalanyom" volt, míg pár éve el nem hunyt - 15 évesen elvitték leventeként Németországba, túlélte Drezdának azt a bizonyos bombázását, és 16 évesen keveredett haza az amerikai hadifogolytáborból. És még vannak családi történetek…
Nem csoda, hogy a nagymamám azt mondta nekem, amikor hat-nyolc éves voltam: "Aki háborút akar, azt azonnal le kell lőni! De nem ám úgy, hogy azonnal meghaljon! Előbb el kell lőni a lábait, majd a kezeit, és meg kell kérdezni tőle: Na, milyen a háború?! Hogy tetszik a háború?!"